Mindenki hallotta már Norbi monológját, amelyet egy viszki mellől intézett a szülés után elhízott nőkhöz: tájékoztatja őket, hogy sajnos ilyen formában nem fognak kelleni a férjüknek, így jobban teszik ha gyorsan lefogynak. Mintha a szülés után 30 kilót felszedett nők nem lennének tisztában azzal, hogy a megereszkedett bőr vagy a hájfogantyú jelen kultúránkban nem számít olyan szexisnek, mint a feszes has. Nekünk, anyáknak, van elég bajunk ezen kívül is, kösz. Van itt viszont egy érdekes párhuzam a diéta és a karbondiéta között, tehát a Norbi-féle kommunikáció és a klímaváltozás kommunikációja között, erről szól ez a cikk.

Az információ-deficit modell tündöklése és bukása

Norbi tehát abban a tévhitben él (látszólag), hogy elég csupán információval ellátni a célközönséget, és az máris fogja magát és rohan az első Update boltba, már veszi is a Réka-programot és kezdi is a fogyókúrát. 

A klímakutatók is pontosan ebben a hitben voltak évtizedekig: azt hitték, hogyha kellő mennyiségű tudományos infóval ellátják a jónépet, az azonnal rohan fenntarthatóbb életet élni, tüntetni, politikusokra hatást gyakorolni, és meg is van oldva minden. Tehát a cselekvéshez pusztán a megfelelő információk hiányoznak.

Ez az úgynevezett információ-deficit modell, amelyről bebizonyosodott, hogy csak nagyon korlátozottan működik, hiszen hiába áll rendelkezésre rengeteg információ egyes témákkal kapcsolatban, a célközönség mégsem változtat a káros szokásain. A cigarettázó a cigisdobozra nyomtatott horror képek ellenére is megveszi a cigit, hiába tudja, hogy esetleg évek múlva érszűkületi betegségei lesznek, vagy épp tüdőrákja. A túlsúlyos embereket sem hatja meg, hogy az évek során tönkremehetnek a túlsúlytól az ízületeik, esetleg cukorbetegekké válhatnak és magas vérnyomástól szenvedhetnek. A megoldás tehát nem a még több információ rázúdítása a célcsoportra, mert, mint láttuk, ez csak korlátozottan működik.

A magyar lakosság reprezentatív felmérések eredménye alapján tisztában van a klímaváltozás negatív hatásaival (a megkérdezettek 94%-a nyilatkozott így), sőt, háromnegyedük úgy látja, hogy már most érezhető ez a hatás a mindennapjaikon. Az infó tehát átment a fejekbe, klímahisztizés és elbagatellizálás ide vagy oda. 

Európa többi országával ugyanez a helyzet. Látványos változások mégsem történnek. A hétköznapi beszélgetésekbe mégsem szűrődik át a téma, leginkább nem is beszélünk róla, vagy csupán elvétve.

Akkor jöjjön a paráztatás!

Amikor a szimpla tájékoztatás nem működik, jöhet a következő fokozat: hátha az a baj, hogy nem aggódik eléggé a célcsoport a mellékhatásoktól és a következményektől! Míg a tudósok rengeteg tudományos infóval rukkolnak elő, addig a média eggyel tovább megy, és hatásvadász címsorokkal, képekkel igyekszik érzelmeket felkorbácsolni, vagy egyenesen pánikot kelteni, hátha majd attól változik valami (itt jegyzem meg, hogy nem vagyok biztos benne, hogy ez a célja a médiának, de a hatása mindenképpen). Civil szervezetek is sokszor lépnek erre az útra és készítenek sokkoló videókat, csak egy példa a sok közül a lenti, repülés káros hatásairól tájékoztatni/sokkolni kívánó videó amelyben jegesmacik placcsannak szét a flaszteren.

És hogy mi a közös a szülés után elhízott nők és a fenntarthatatlan életformát űző népesség tagjai között? Természetesen a pszichológiai folyamatok: ha túl sokkolót látunk/hallunk, beindulnak az énvédő mechanizmusok és színre lép a tagadás, elfojtás, félrenézés. Ha át is megy az információ, akkor a félelemkeltésnek és a szégyenkeltésnek nem pozitív, hanem negatív hatásai lesznek.

Ha egy elhízott embert cikizel, nagyon ritkán fog edzőterembe rohanni, ehelyett jóval valószínűbb, hogy depressziós lesz, szorongó, sőt, vigasztalásképpen még többet eszik. Ugyanígy a negatív információk klímatémával kapcsolatban klímaszorongást, klímagyászt okozhatnak azok körében is, akik jelenleg nem érzik annyira a káros hatásokat. Frusztráció, szorongás, apátia - semmilyen kommunikációs kampánynak nem lehet célja ezeket előidézni, mert a gödörben csak nagyon kevesen tudnak kreatív, megfelelő válaszokat adni és akciókat kitalálni. 

A ránk leselkedő veszélyek feldolgozásának folyamata

Witte 1994-es modellje, illetve folyamatábrája érthetően és átláthatóan vázolja fel, hogy hogyan történik a ránk leselkedő veszély illetve a fenyegetettségérzet feldolgozás.

Első lépésként érzékeljük a veszélyt (threat recognition)- megkapjuk róla a megfelelő mennyiségű információt (lehetőleg többször, mert azt is kimutatták, hogy többször kell ugyanazt az üzenetet hallanunk, hogy át is menjen). Mi történik ekkor?

Mérlegeljük, hogy mennyire vagyunk személyesen fenyegetve a dolog által (perceived vulnerability). Tehát - az elhízás cukorbetegséget okoz - á, de nagymamám is el volt hízva, mégse lett cukorbeteg. Vagy - húha, nagymamám is el volt hízva és ő is cukorbeteg lett. Klímatémában: a klímaveszély csupán a tőlünk messzi országokat érinti, Magyarországon nincs semmi probléma. Vagy - aztamindenit, mostmár itt is orkán erejű szelek vannak?! 

Attól függően, hogy az előző pontban mi volt a reakciónk, a következő lépcső vagy a félelem (fear), vagy pedig az adott dolog figyelmen kívül hagyása (disregard). Aki figyelmen kívül hagyja a veszélyt, az a boldog tudatlanság állapotában éli tovább az életét. Akiben viszont megjelenik a félelem, az tovább viszi magában a folyamatot.

Először is azzal, hogy megnézi, mennyire tudna hatékony választ adni adott veszélyre (perceived response effectiveness.) Tehát rendben, hogy kövér vagyok, de vajon tudok-e bármit tenni az ügy érdekében? Rendben, hogy itt van a klímaváltozás, de én személy szerint tudok-e bármilyen hatékony lépést tenni a káros hatások csökkentése érdekében?

A következő lépésben a hatékony válasz megvalósításáról elmélkedik el az illető (perceived response feasibility) - vajon képes-e eljárni edzőterembe (van-e a közelében, belefér-e az idejébe, stb.), vajon képes-e bármit is tenni, aminek értelme van (pl. kevesebbet autózni, energiahatékonyabbá tenni az otthonát, jobban odafigyelni a szemétmennyiségre). Fontos az is, hogy az illető hisz-e abban, hogy a cselekedetei hatással lehetnek a kiinduló pontban felvázolt veszélyre. 

Ha az illető úgy gondolja, az előbbi lépcsőben a válasz igen, akkor akcióba lép (danger control) Irány az edzőterem, a tüntetés és biciklivásárlás. Ha viszont a válasz nem, és az egyén úgy gondolja, nem tehet semmit, akkor a félelmét igyekszik kontrollálni (fear control), és itt jönnek be a már ismert mechanizmusok: tagadás, elfojtás, félrenézés, a dolog elbagatellizálása. 

Witte modellje a csodás "Extended Parallel Process Model" nevet kapta

Látható, hogy a folyamatból két ponton is ki lehet szállni: már rögtön az elején amikor az egyén nem érzi, hogy rá vonatkozna az adott veszély, és a végén, amikor az egyén nem érzi úgy, hogy bármilyen értelmes választ tudna adni az említett veszélyre. Eltérő pszichológiai helyzet a kettő, de a válasz ugyanaz: az egyén nem csinál semmit, nem tesz lépéseket és igyekszik kizárni az életéből a veszéllyel kapcsolatos információkat.

A klímakommunikáció- és pszichológia feladata

Az információ-deficit modell hívői úgy gondolták, elég csupán információval ellátni a nagyközönséget, Witte modellje megmutatja, hogy ez miért nem igaz. Minden egyes lépésnél segíteni kell az információ befogadóját, hogy ne zsákutcába jusson, hanem képes legyen érzelmileg is feldolgozni azokat, értelmes válaszokat adni és cselekedni. És hogy miért iszonyat fontos ez? Azért, mert szakemberek és tudósok szerint minden eszközünk rendelkezésre áll ahhoz, hogy csökkentsük a károkat, széndioxidkibocsátásainkkal együtt. Ez csak úgy fog menni, ha el is hisszük, hogy ez lehetséges, egyének szintjén is magas prioritást kap a téma (például jobban tartunk tőle, mint a terrorizmustól vagy más, a klímaváltozás következményeihez képest elhanyagolható veszélyt jelentő témáktól), és egyéni szinten is teszünk lépéseket amelyek hatással vannak nem csupán a közvetlen környezetünkre, de magasabb szinten a döntéshozókra is (rengeteg szakértő gondolja úgy, hogy az egyéni cselekvések ereje elenyésző ami a káros hatások csökkentését illeti, jóval fontosabb, hogy az egyének tömegei magára a rosszul felépített, fosszilis alapú rendszerre képesek hatni és nyomást gyakorolni a döntéshozókra) .

A klímakommunikáció feladata, hogy végigkísérjen bennünket ezen az úton, akcióra sarkalljon és megvizsgálja, hogy hol akadunk el és miért.

Mindezt nem félelemkeltéssel lehet megtenni, hanem jóval inkább pozitív példák bemutatásával, a klímatéma helyi szintre történő érthető lefordításával, történetmeséléssel, közösségépítéssel, jó adag inspirációval és motiválással. Mindezekre számos jó példa létezik (ahogy számos jól működő, pozitív kommunikációjú fogyókúrás klub is van), a cél ezek bemutatásával utat mutatni. 

És akkor jöjjön egy jó példa klímakommunikációra, egy ausztrál kampány, amely látványosan jeleníti meg a háztartási gépeink és a széndioxidkibocsátás közötti kapcsolatot, helyi szintre (egyenesen az otthonainkba) hozza le a témát és konkrét javaslatot is ad cselekvésre. 

Másik kedvencem ez az energiatakarékosságról szóló videó, amely a célközönség számára érthető adatokra, ez esetben sörre fordítja le a takarékosság előnyeit.

Szóval nincs mást tenni, mint irány a (karbon)diéta!