Miért van az, hogy míg egyesek a Parlament előtt tüntetnek a klímaváltozás ellen, addig mások még akkor is tagadják hogy baj lenne, amikor már a szemüket szúrják ki a tények? Pusztán az információhiánnyal nem lehet ezt magyarázni. A dolog mögött pszichológiai jelenségek, méghozzá a különféle, úgynevezett megküzdési formák állnak, amelyeket muszáj ismernünk, ha változást szeretnénk elérni - például megfelelő klíma-kommunikációval, ami nem merülhet ki a puszta riogatásban (amint azt mindjárt látni fogjuk, ez sokszor épp ellenkező hatást vált ki).
Mégis, mit kezdjek ezzel? Stratégiák a megküzdésre
A rossz hírekkel való megküzdésnek három fő típusa van, ezek a következők: tagadás, maladaptáció, adaptáció.
A tagadás és a maladaptáció (azaz a helyzethez való nem megfelelő hozzáállás/a helyzet nem megfelelő kezelése) egyértelműen zsákutcák. A kommunikáció és a klímapszichológia feladata az, hogy ezen zsákutcákból kiterelve a rossz hír fogadóját adaptív válaszokhoz segítsük. Magyarán képes legyen felfogni a klímaváltozás jelenségének súlyosságát, leküzdeni ennek tagadását és felmérve lehetőségeit megfelelően alkalmazkodni hozzá. Hogy ez a megfelelő alkalmazkodás egy ökofalu építése, kevesebb műanyag használata, tudatosabb közlekedés vagy éppen lobbitevékenység, azt mindenki maga dönti el saját képességeinek megfelelően. A lényeg a pozitív lépés megtétele egy egészségesebb környezet irányába.
Lássuk részletesen is az egyes megküzdési stratégiákat.
Klímaszkeptikusok: a valóság túl félelmetes
A tagadás stratégiái klímapszichológiai szemszögből azért annyira makacsak, mert segítségükkel le lehet győzni, el lehet nyomni a klímaváltozással járó szorongást és klímagyászt. Lehet úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha az egészet pusztán egy svéd kislány találta volna ki, aki egyébként is mentálisan beteg. "Ha letagadod a tényeket, nem kell érzelmeket átélned" (Hamilton és Kasser) - ez a tagadás legfőbb üzenete. Szintén idetartozó pszichológiai jelenség, hogy általában az extrém dolgokat automatikusan hihetetlennek és ezáltal hamisnak gondoljuk, tehát ha a klímaváltozás lehetséges forgatókönyveit nézzük, az extrémebb (ám nagyon is reális) forgatókönyveket még azok is ignorálják, akik egyébként magát a jelenséget már elfogadták.
Nem kérek szívószálat: maladaptív megküzdési stratégiák
A maladaptív megküzdési stratégiák egy pontig elfogadják és elismerik a klímaváltozással járó eshetőségeket és veszélyeket, de alkalmazóik számos tudományos tényt eltorzítanak a maguk számára, hogy csökkentsék azok érzelmi hatását. Ők azok az irreális optimisták, akik úgy hiszik, pusztán a tudomány és a technológiai forradalom majd megoldják ezt a kérdést, merthogy "az emberiség eddig is oldott már meg hasonló volumenű problémákat", úgy vélik, hogy a klímaváltozás őket úgysem érinti, mert az valahol máshol probléma, vagy majd jön egy hős (mint például Elon Musk), aki egyszerűen egy-két huszárvágással elintézi az ügyet. Utóbbi egyfajta regresszív állapot, hit a világot megmentő hősben, aki helyettünk is küzd, hogy mi jól alhassunk.
Szintén maladaptív stratégia az úgynevezett elterelő stratégiák bevetése, melyek olyan apró és nagyjából lényegtelen lépések, melyek révén mégis úgy gondolhatjuk, tettünk valamit az ügy érdekében. Ide tartozik például az, amikor zerowaste fórumokban azt tárgyalják, ki honnan rendeli a bambuszfogkefét vagy az alumínium szívószálát. A felelősség áthárítása is ide tartozik, amikor saját felelősségünket nem felismerve, másokra hárítjuk azt. Ilyen például, amikor a nyugati világ Kínát okolja a széndioxidkibocsátásért, látványosan nem kötve össze a pontokat a kínai tömegtermelés és az ezzel járó kibocsátások és a nyugati fogyasztás között. A közömbösségi stratégiák annyiban különböznek a tagadástól, hogy egészen passzív módon állnak hozzá a klímaügyekhez: még arra sem veszik a fáradságot, hogy tagadják azok fontosságát. "Ha nem érdekel, nem kell rosszul éreznem magam" - ez a jelszó, és nagyjából kerülnek minden környezetvédelmi témát, vagy ehhez kapcsolódó cselekedetet is.
Túl a klímagyászon: adaptív megküzdési stratégiák
Az adaptív megküzdési stratégiákat azok alkalmazzák, akik elismerik a tudományos előrejelzéseket és az ezekkel járó érzelmeket, aztán pedig ezek alapján megpróbálnak cselekedni. Azért adaptív a stratégiájuk, mert képesek az új környezeti és érzelmi helyzethez alkalmazkodva tenni valamit a megoldásért. Akkor lehetséges ez, amikor valaki már túl van az első sokkon, feldolgozta érzelmeit - ez tehát a klímagyász egy későbbi fázisa, amikor már nincsen lebénulva az ember az egzisztenciális szorongástól (tipikusan saját magát és közvetlen környezetét, gyermekeit, unokáit illetően). Még akik feldolgozták is a klímaváltozás jelenségét érzelmileg, azok is sokszor váltanak a klasszikus gyász fázisainak megfelelően oda-vissza tagadás, gyász, düh, szorongás, elfogadás között, az épp aktuális katasztrófáknak és egyéb híreknek megfelelően.
Minél több adaptív megküzdési stratégiával bíró állampolgár van aki elfogadja a tényeket és tenni is akar valamit, annál nagyobb nyomás nehezedhet a kormányokra és a cégekre, hogy pozitív lépések történjenek a karbonsemlegesség irányában. A klímapszichológia és klímakommunikáció feladata tehát az, hogy segítsen az embereknek abban, hogy tagadás és maladaptív stratégiák helyett adaptív stratégiákat válasszanak.
Te melyik megküzdési stratégiát alkalmazod épp?
(Az írás a következő tanulmány alapján készült: Dr. Tim Rayner & Mr Asher Minns: The challenge of communicating unwelcome climate messages, 2015. Kép: thenib.com)
